Ami nem szeretetnek látszik, az nem is az

Jó reggelt kívánok. Mert így illik. Igaz, délelőtt 11 óra van, de kit érdekel? Állítólag vannak országok tőlünk kicsit nyugatabbra, ahol még délben sem néznek rád furán, ha így köszönsz. Itt meg úgy is mindegy: ha köszönsz, ha nem, bármilyen formulát használj is, úgyis megkapod a ferde pillantásokat. 

Mindegy, igazából nem is erről akartam írni. Most egy olyan tapasztalatomat osztanám meg, ami valószínűleg nem csak engem érint, engem viszont annyira, hogy szó szerint az életkedvem is elmegy - nincs orvosom harmadik éve, így a pánikos, szorongó, egyéb gondolataim csak jönnek, tehát megpróbálom kiömleszteni őket, hátha segít... 

Játék. Rólam annyit, hogy túl az x-edik x-en is még szeretek - szeretnék - játszani. A szó egyszerű, gyermeki értelmében. Egyke voltam, beteges, közösségbe nem engedett gyerek, a szocializáció azon módjával formálva, ami tanyán élve, női szülőm által megengedett volt. Az "anya" szót nem használnám, ennek oka egyszer majd egy (vagy sok) másik bejegyzés témája lesz. Az utalás "" lesz.

Szóval egyke gyereknek minek társasjáték, plusz szegények is voltunk, plusz mindkét szülőm parasztcsaládból származott, ahol ugye a régi időkben a játék, mint tárgy, szinte ismeretlen volt. Ezért fordulhatott elő, hogy amikor egyszer átvittek a szomszédba, ismerkedni az újszülött babával - most őszintén... mi a búbánatos francot tudna egy hároméves gyerek kezdeni egy alvó újszülöttel, azon kívül, hogy nagyjából 30 másodpercig nézi? -, én viszont a kiságy fölött lévő polcon csücsülő színes játékokat céloztam be - korábban sosem láttam olyanokat. Sajnos a baba közöttünk volt, én pedig állítólag ráléptem... Így nem lett testvérem: "" úgy döntött, én megölném, kinyírnám, utálnám stb., tehát mikor újra teherbe esett, elvetette a magzatot. Én annyit tudok csak, hogy mikortól az eszemet tudom, testvérre vágytam. Mindenáron, könyörögve, sírva, elkeseredetten. Valakire, akit szerethetek, aki szeret. Az abortusz tényét egy felnőttkori veszekedés során kaptam az arcomba, mintegy büntetésként. Nem megy a megbocsátás. Tudom, kellene, ahogyan azt is, hogy engem betegít a harag, de akkor sem. Sok egyéb dolog van még, ami miatt szintén nem megy, de az egyik legsarkalatosabb. 

Mihez van joga egy szülőnek? Tényleg mindenható? Tényleg meghozhat egy ilyen döntést a gyermekének egyetlen, számára helytelen vagy félreértelmezett megnyilvánulásából? Amúgy pedig... azt hiszem, talán mégis jobb, hogy az a baba nem született meg. Egyedüli áldozata maradtam egy torz, szeretethiányos családi életnek, egy elmebeteg szülőnek. Ez a gondolat kicsit megvigasztal: hiszek a reinkarnációban. Talán a meg nem született testvérem új esélyként olyan családba kerülhetett, ahol szeretettel fogadták, és szerették, és szeretik máig. Ahogyan kell: tisztán, őszintén, kimutatva. 

Elkalandoztam a fő témától, a játéktól, de majd bepótolom... 

Legközelebb. 

Mottó: Ami nem szeretetnek látszik, az nem is az.